Mondják, hogy a tárgyaknak lelkük van.....lelkem nekem is van és van, hogy belecsempészem egy-egy tárgyba.
Történt ez pont egy éve, hogy így jártam. Egy (akkor még) nagyon kedves barátnőmnek csináltam születésnapi ajándékot. Olvastam egy könyvében, hogy valamikor volt neki egy igazi tulipános ládája, amit elvettek tőle akkor, amikor a fél életétől is megszabadították. Ez a tulipános láda megfogott....az eredetit ugyan nem tudtam neki visszaadni, de gondoltam kap tőlem egy másikat, mintegy mementóként.
Izgatottan kerestem a megfelelő technikát, ládát és tulipánt. Találtam ládácskát (ne gondoljatok semmi nagy dologra, csak egy kis, íves tetejű, asztalra helyezhető faládika volt, de pontosan adta magát ahhoz, hogy emlékeket, életeket és lelkeket tároljanak benne), akkor már tudtam a technikát (decoupage). Elmentem szalvétát vadászni és egy nagyon szépséges tulipános szalvétára leltem. Soha még ilyen izgatottan nem kezdtem "alkotásba"....tudtam, gyönyörűnek kell lennie, mert nagyon komoly érzést kell közvetítenie.
Beletettem mindent, a szeretetemet, a tiszteletemet, a szívemet, a lelkemet. Úgy gondolom, ebben a műfajban az egyik legjobb kreálmányom lett.
Mikor az ajándékot átadtam, láttam az ajándékozott arcán, hogy bizony, beletaláltam. Nagyon tetszett neki....és akkor még úgy gondoltam, a legjobb helyre került.
Sajnos alig több, mint fél év múlva, elszakadt valami.....meghalt egy barátság - mai napig nem tudom miért - újabb strigulát kellett húznom, az engem átverő emberek névsorához....de a lelkem a ládikáért fájt nagyon és fáj azóta is. Benne maradt valami, amit beletettem és nem kaptam vissza......és ez nagyon fáj. Nem kézzelfogható, mint általában azok a veszteségek, amik a legnagyobb traumát okozzák az embernek. Az, ugyan csak egy értéktelen faládika, más talán meg sem érti, miért sírok érte ennyire. De abban a ládikában volt az őszinte, önzetlen barátságom, amit kidobtak belőle....és azóta, tudom, hallom, hogy a ládám is sír.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése